A műtét után majdnem két hónappal végre ismét a Kaáliban voltam. Már az odavezető úton is többször összeszorult a torkom, hiszen hányszor mentem oda reményteli érzésekkel, boldogan. Már ábrándoztam arról az életről, ahol tényleg egy család vagyunk, gyerekekkel és a velük járó állandó zsibongásról. Aztán az élet szétzúzott mindent, kegyetlenül.
Ismét ott ültem a váróban, a sok reménykedő társammal együtt. Mellém egy 40 körüli házaspár ült le, a másfél-két éves kislányukkal. Ők már a tesóért jöttek. A kislány olyan volt, mint a többi gyerek, eleven, csicsergős, jókedvű. Míg a mamáját elhívták vizsgálatra, az apukájával játszottak, egy kis kerek dobozt gurigattak egymásnak. A kislány ahányszor elkapta a guruló dobozt, mindig összecsapta a tenyerét, és mosolygott. Tudta, hogy ügyes volt. Ez a kép, a kislány mosolygós szeme, és ez a kiegyensúlyozott viselkedése azt juttatta eszembe, hogy majd én is ilyen jól fogom nevelni a gyermekemet? Ezt most csak remélni tudom.
Idegesen, és néha meghatódva ültem, és csak arra tudtam gondolni, hogy a kezelőorvosom indítsa el májusban az újabb inszeminációt. Képtelen voltam másra gondolni. Csak ez visszhangzott a fejemben, csak ezt dobbantotta a szívem.
Majd végre szólítottak, és éreztem, hogy egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy tudjam, mikor lehetek ismét terhes. A doktor úr átnézte a leleteimet és megvizsgált. Szerencsére mindent rendben talált. Már a vizsgálóból kifelé menet kérdezte tőlem, könnyedén, hogy azt akarja, hogy újra kezdjük? Én egy gyors igen tudtam kipréselni magamból. Úgy éreztem a szívem felszabadul egy fojtogató szorításból, és a tüdőm ismét megtelik levegővel, miközben elkap egy forgószél. Átadtam magam ennek az érzésnek. Újra egy másik világba léphettem be, és még öltöztem könnyek hulltak a szememből. Igen, véget ért a várakozás, újra van miért küzdeni. Újra a remény, a bizakodás töltheti meg a napjaimat, és az az érzés, amit akkor éreztem, amikor terhes voltam. Ismét egy olyan világban élek, ahol sokkal szebben dalolnak a madarak, ahol kékebb az ég, és zöldebb a fű, és a virág színpompás szirmai csak nekem nyílnak.
Van egy közmondás, ami az utóbbi időben nagyon sokszor eszembe jutott. Az ábrándozás az élet megrontója. Mikor reménykedtem, és terhesen álmodoztam, úgy gondoltam, hogy csak még szebbé teszi az életet. Majd később azt éreztem, hogy sokkal sötétebb a zuhanás a semmibe. Bármennyire fáj néha az élet, tudom, hogy ábrándozni fogok, míg élek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése