Végre eljött a szerda reggel. Ezt a napot vártam már két hónapja. Tudtam, hogy ez a nap fog átlendíteni azon a sötétségen, amiben március eleje óta voltam. Amikor párommal mentünk fel a klinikához, láttam egy kismamát, akinek hatalmas pocija volt. Ezt égi jelnek vettem.
A párom hamar megoldotta az ő feladatát. Majd volt másfél óránk, hogy én is sorra kerüljek. Ezen idő alatt a laborosok szorgalmasan dolgoztak. Kicsit ideges voltam, bár már tudtam, hogy mi, hogyan fog történni.
Dél körül ismét az intézetben voltunk, és azonnal készülhettem a beavatkozásra.
Ismét fent feküdtem az asztalon, és vártam, hogy újból megtörténjen a csoda. A nővér közölte, hogy a párom eredményei kiválóak, bár emiatt eddig sem aggódtam. A méhszájam megint zárt volt, így kicsit hosszabban tartott a beavatkozás, de sikerült.
20 percet fektettek. Próbáltam koncentrálni, figyelni a bensőmre. Arra gondoltam, hogy most mi zajlik a testemben, és arra gondoltam ”gyertek a mamihoz, legyetek ügyesek.”. Hazafelé már éreztem, hogy feszül a hasam, görcsölgetek.
Délután hatalmasat aludtunk, a belső feszültségnek végre vége.
Bár még nem történt semmi, de én érzem a változást.
Ma átléptem ismét abba a világba, ahol 9 hónapig élni szeretnék, ahol a madarak éneke hangosabb, dallamosabb, ahol a virágok szebb színűek, és az égszínkék égen nekem süt a nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése