Én már azóta szeretlek,
mióta nem voltál más csak puszta gondolat,
és a csillagok lüktették az égre képzelt mosolyodat.
Aztán megdobbant a szíved a szívem alatt,
és én azóta a lelkemhez simítva hordalak.
Ma az ET+14 napján volt a hivatalos tesztelési napom. Nem sok reménnyel indultam neki, hiszen a tegnapi nap már teszteltem, negatívat. A reggeli hőmérsékletem mérésekor meglepődtem 37,1 fok volt. A biztonság kedvéért két különböző tesztet csináltam, az eredmény mind a kettőnél negatív lett. Keveset mondok, ha azt írom, hogy nagyon el vagyok keseredve.
Felhívtam a főnökömet is, hogy péntektől megyek dolgozni. Nagyon rendes volt, mondta, hogyha akarok, maradjak még pénteken otthon, és csak kedden menjek vissza.
Délután nagyot aludtam, ami jót tett a lelkemnek is.
Most próbálok felkészülni arra, hogy július a következő céldátum, ami még rettenetesen messze van.
Ma reggel az ET+13 napján tesztelésre készültem. Nagy izgalommal vártam már a reggelt. Sajnos a reggeli hőmérsékletem már nem szolgált jó hírrel. 3 tizedet esett a hőm, így lement 37 fok alá. A korábbi terhességnél végig 37,1 fok felett maradt. Éreztem, hogy ez nem jó jel, ez negatív tesztet ígér. Sajnos valóban egy csíkos maradtam. Hiába meresztgettem a szemem, semmi apró, halvány vonalkát nem tudtam felfedezni.
Most próbálom magam összekaparni, és felkészülni arra, hogy július közepéig ismét parkoló pályára kerültem. Igaz, hogy a következő napokban azért még tesztelni fogok, hátha valami csoda születik.
Lassan elérkezik a tesztelés ideje. Holnap reggel az ET+13 nap tesztelni fogok. Nagyon kíváncsi leszek, bár semmi előérzetem nincs. Holnap a főnökömnek is szólni kellene, hogy a jövőben számíthat-e rám. Bár szerintem biztosat nem fogok tudni. Na, majd meglátjuk mi lesz. Semmire nem számítok, de azért nagyon reménykedem.
Ez a 12 nap most másképp telt, mint az előző terhességnél. Akkor minden nap simogattam a hasam, beszéltem a babszikhoz, bár nem tudtam, hogy ott vannak-e. Most valahogy ez elmaradt. Nem azért, mert nem szerettem volna. Akartam volna, nagyon. Védekeztem. Óvtam a lelkemet. Nem akartam, hogy megint valamit a magaménak érzek, aztán kitépik a szívemmel együtt. Remélem 1 hét múlva, a kezemmel a pocimon alszom el, és jó éjszakát fogok kívánni valakinek, aki odabent lakik.
Ma reggel gondoltam, hogy a reggeli bevásárlás előtt elmegyek a gyógyszertárba, és megveszem a terhességi teszteket. Legalább úgy érzem, hogy megint közelebb kerülök a tesztelés napjához. Kifejezetten a Midstream nevű tesztet kerestem, de az nem volt a patikában. Lényegében mindegy volt, így kértem, hogy 10-es érzékenységű legyen, és ne a poharas változat. A hölgy térült fordult és már a zacskóban is voltak a tesztek, a zacskó pedig a táskámban. A közért felé, gondoltam megnézem, hogy milyen típust adott, mert a dobozáról megállapítottam, hogy ezt még nem ismerem. A közértbe lépve, forgattam a dobozt, és a hátoldalán nagy betűkkel fel volt tüntetve, hogy 25-ös. 25-ös! Hát nem hittem el. A patikus nem is vette a fáradtságot, hogy megnézze, hogy melyik a 10-es, és melyik nem az, hiszen olyan gyorsan hozta a terméket, hogy ideje sem lehetett rá. És egyébként is, ha nincs 10-es érzékenységű, akkor kérdezze meg, hogy jó-e nekem a 25-ös. Mert nem lett volna jó! Egész vásárlás alatt pufogtam magamban, vagy félig hangosan. Hergeltem magam, hogy kérek valamit, fizetek valamiért, és nem azt kapom. Ilyen a mai világ, az ember ma már sehol sem azt kapja, amiért fizet. De mégis az bántott igazán, hogy a tesztelés napján nem a legnagyobb érzékenységűvel tesztelek. Először nyugtatgattam magam, nem baj, majd veszek másikat, ez pedig jó lesz később. Ha kívülről láttam volna magam, akkor biztos mosolyogtam volna. Egy magában beszélő bolond. De, sajnos nem voltam vidám hangulatban.
Olyan vagyok, ha valami igazságtalanságot tapasztalok, akkor ugrok, nagy a szám, kiállok mindenért, még akkor is, ha az a káromra válik. Gondolkodás nélkül. Mindig ezt teszem, csak egy kivétel van, ha magamról van szó. Valahogy én soha nem vagyok elég fontos magamnak.
Közben bevásároltam és bepakoltam a kocsiba a szatyrokat. Eldöntöttem, visszamegyek a patikába. Nekem 10-es kell, azt kértem. Most nem magamért csinálom, hanem azért, hogy minél hamarabb megtudjam, hogy beköltözött-e babszika a pocakomban.
Beléptem a patikában, nem volt vásárló. A patikusok is valahol a hátsó részben tartózkodtak. Köszönésemre előjött a patikus. Próbáltam a legkedvesebb modoromban közölni, hogy az előbb voltam itt, és a 10-es érzékenységű teszt helyett 25-ös kaptam. Mondtam, hogy nem véletlenül kértem 10-eset. A patikus rám nézett, és közölte, hogyha itt a blokk, szívesen kicseréli 10-esre. Így végül megkaptam azokat a teszteket, amelyeket kértem. Miközben mentem a kocsi felé, éreztem, hogy szétárad bennem valami meleg érzés. Még sosem éreztem ezt. Aztán rájöttem, hogy ez volt az első eset, amikor kiálltam a babszimért. És egyszer csak mosolyogtam.
Ma olyan dolog történt velünk, amely megváltoztatta a látásmódomat. Az ember, ha gyereket szeretne, nem gondol másra, csak a beavatkozásokra, a köztes idők elteltére, a különféle tesztekre, a tünetek keresgélésére. Aztán történik valami, és rájövünk, hogy bár nagyon szeretnénk babát, mégsem ez a legfontosabb.
Történhet bármi, lehet, hogy sosem lesz gyerekünk, de a lényeg, hogy szeretjük egymást, és együtt vagyunk. Ezen kívül nem számít semmi más.
Szóval nem keresek tüneteket, lesz, ahogy lesz. A lényeg, hogy minden nap a párom mellett feküdjek le, és vele ébredjek. Csak ezt számít.
Ma letelt a harmadik nap is. Továbbra sincs semmi tünetem. Nincs feszülés, nincs görcsölés. A derékfájást érzem, és van két pont, ahol néha szúrásokat érzek. Ezt jó jelnek veszem. A párom kollégájának a felesége mondta, hogy neki mindegyik terhessége más és más volt. Úgyhogy ne izguljak, ha most mást érzek, mint múltkor. Attól még lehet baba a pocakomban.
A nap nagy részét főzéssel töltöttem, majd estefelé nagyot sétáltunk a párommal. Jó volt friss levegőt szívni, kéz a kézben andalogni, és halkan beszélgetni. Jó nap volt. Kicsit megnyugodtam, bár izgulok, hogy minden rendben legyen. De nem idegesítem magam. Lesz, ami lesz. Bár azt kívánom, hogy legyen valami!
Tegnap eltelt a második nap. Sajnos változásokról nem tudok beszámolni. Nem feszül a hasam, és nem görcsölök. Múltkor végig éreztem, hogy történik valami, most semmi. Üres odabent minden. Este két alkalommal éreztem kisebb görcsölést, de már félek, hogy csak beképzeltem magamnak. Lefekvéskor a kezemet rátettem az alhasamra és próbáltam koncentrálni, figyelni, hátha megérzek valamit. Szuggeráltam a testem, hogy működjön, tegye a dolgát, és beindítsak valamit. Sajnos a derékfájáson kívül semmit. Csak ez tartja bennem a lelket.
Tegnap volt az inszeminációt követő első napom. Tegnap kigyűjtöttem a korábbi inszemnél leírt tüneteket. Akkor már másnap éreztem feszülést, görcsölgetést. Sajnos a mai nap, semmit nem éreztem belőle. Nem érzem, hogy bármi is történne odabent. Ha azt mondom, hogy el vagyok keseredve, akkor egy csöppet sem érzékeltettem azt, amit érzek. Megpróbálom tartani magam. Egy kis derékfájást érzek, ez az ami még reményt ad. Ebbe kapaszkodom.
Végreeljött a szerda reggel. Ezt a napot vártam már két hónapja. Tudtam, hogy ez a nap fog átlendíteni azon a sötétségen, amiben március eleje óta voltam. Amikor párommal mentünk fel a klinikához, láttam egy kismamát, akinek hatalmas pocija volt. Ezt égi jelnek vettem.
A párom hamar megoldotta az ő feladatát. Majd volt másfél óránk, hogy én is sorra kerüljek. Ezen idő alatt a laborosok szorgalmasan dolgoztak. Kicsit ideges voltam, bár már tudtam, hogy mi, hogyan fog történni.
Dél körül ismét az intézetben voltunk, és azonnal készülhettem a beavatkozásra.
Ismét fent feküdtem az asztalon, és vártam, hogy újból megtörténjen a csoda. A nővér közölte, hogy a párom eredményei kiválóak, bár emiatt eddig sem aggódtam. A méhszájam megint zárt volt, így kicsit hosszabban tartott a beavatkozás, de sikerült.
20 percet fektettek. Próbáltam koncentrálni, figyelni a bensőmre. Arra gondoltam, hogy most mi zajlik a testemben, és arra gondoltam ”gyertek a mamihoz, legyetek ügyesek.”. Hazafelé már éreztem, hogy feszül a hasam, görcsölgetek.
Délután hatalmasat aludtunk, a belső feszültségnek végre vége.
Bár még nem történt semmi, de én érzem a változást.
Ma átléptem ismét abba a világba, ahol 9 hónapig élni szeretnék, ahol a madarak éneke hangosabb, dallamosabb, ahol a virágok szebb színűek, és az égszínkék égen nekem süt a nap.
Tegnap újra ott ültem az intézetben. Túl estem a stimuláción és vártam az ultrahangos vizsgálatra, ahol kiderül, hogy hogyan sikerült. Az elmúlt napokban nem éreztem semmit, nem feszült, nem görcsölt a hasam. Kicsit kedvetlen is voltam, mert úgy éreztem, hogy ez most nem lesz eredményes. Kicsit várnom kellett, de egyáltalán nem bántam. Majd végre behívott az orvos. Szokás szerint elbeszélgettünk egy kicsit, érdeklődött, hogy hogyan viselte a szervezetem a hormon adagokat. Majd remegve feküdtem fel a vizsgáló asztalra, és vártam. Az előkészületek néhány pillanata nekem óráknak tűntek. Aztán egyszer csak felém fordítva a monitort az orvos közölte, hogy nagyon szép tüszőim vannak. Amit ebből elsőre megértettem, hogy szépek és hogy vannak. Aztán a következő pillanatban már felfogta az agyam a látottakat, és nézhettem, hogy négy nagy tüsző mosolyog felém. A doktor úr már sorolta is, hogy 20, 18, 16, 16 mm-sek és még sok apró van. A jobb petefészkemben pedig nincs egy sem. Ott már az előző alkalommal sem volt. Szóval mégis csak sikerült. Elégedett voltam a testemmel, és örültem, hogy a szervezetem nem dolgozik ellenem. A vizsgálat után megbeszéltük az orvossal, hogy szerdán megcsináljuk a következő inszemet, így ma este 23 órakor kell az injekciót beadnom. A páromnak telefonban újságoltam, hogy minden rendben van, és a múltkori két nagy tüsző helyett, most négy is van. Erre ő kicsit kétségbe esett, hogy mi lesz, ha mind megtermékenyül, jobb lenne kevesebb. Próbáltam megnyugtatni, hogy nem fog mind megtermékenyülni, ne izguljon, bár magamban azt mondtam, hogy azt sem bánnám. Tudom, hogy ő nagyon félt engem. És retteg attól, hogy két babánknál több lesz. Este már nagyon fáradt voltam, 22 óra után el is aludtam, de felhúztam az órám, hogy nehogy egy percet is csússzak. Az előző szurinál a párom nem merte nézni, hogyan adom be a hasamba az injekciót, amit én nem is bántam, hiszen még én sem tudtam, hogyan is lesz. Most viszont kézremegés nélkül beadtam magamnak a szurit, miközben a párom mellettem ülve összepontosított a kézmozdulataimra. Aztán már bújtam is be a jó puha, meleg ágyba, és biztosan mosolyogtam mielőtt elaludtam.
A műtét után majdnem két hónappal végre ismét a Kaáliban voltam. Már az odavezető úton is többször összeszorult a torkom, hiszen hányszor mentem oda reményteli érzésekkel, boldogan. Már ábrándoztam arról az életről, ahol tényleg egy család vagyunk, gyerekekkel és a velük járó állandó zsibongásról. Aztán az élet szétzúzott mindent, kegyetlenül.
Ismét ott ültem a váróban, a sok reménykedő társammal együtt. Mellém egy 40 körüli házaspár ült le, a másfél-két éves kislányukkal. Ők már a tesóért jöttek. A kislány olyan volt, mint a többi gyerek, eleven, csicsergős, jókedvű. Míg a mamáját elhívták vizsgálatra, az apukájával játszottak, egy kis kerek dobozt gurigattak egymásnak. A kislány ahányszor elkapta a guruló dobozt, mindig összecsapta a tenyerét, és mosolygott. Tudta, hogy ügyes volt. Ez a kép, a kislány mosolygós szeme, és ez a kiegyensúlyozott viselkedése azt juttatta eszembe, hogy majd én is ilyen jól fogom nevelni a gyermekemet? Ezt most csak remélni tudom.
Idegesen, és néha meghatódva ültem, és csak arra tudtam gondolni, hogy a kezelőorvosom indítsa el májusban az újabb inszeminációt. Képtelen voltam másra gondolni. Csak ez visszhangzott a fejemben, csak ezt dobbantotta a szívem.
Majd végre szólítottak, és éreztem, hogy egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy tudjam, mikor lehetek ismét terhes. A doktor úr átnézte a leleteimet és megvizsgált. Szerencsére mindent rendben talált. Már a vizsgálóból kifelé menet kérdezte tőlem, könnyedén, hogy azt akarja, hogy újra kezdjük? Én egy gyors igen tudtam kipréselni magamból. Úgy éreztem a szívem felszabadul egy fojtogató szorításból, és a tüdőm ismét megtelik levegővel, miközben elkap egy forgószél. Átadtam magam ennek az érzésnek. Újra egy másik világba léphettem be, és még öltöztem könnyek hulltak a szememből. Igen, véget ért a várakozás, újra van miért küzdeni. Újra a remény, a bizakodás töltheti meg a napjaimat, és az az érzés, amit akkor éreztem, amikor terhes voltam. Ismét egy olyan világban élek, ahol sokkal szebben dalolnak a madarak, ahol kékebb az ég, és zöldebb a fű, és a virág színpompás szirmai csak nekem nyílnak.
Van egy közmondás, ami az utóbbi időben nagyon sokszor eszembe jutott. Az ábrándozás az élet megrontója. Mikor reménykedtem, és terhesen álmodoztam, úgy gondoltam, hogy csak még szebbé teszi az életet. Majd később azt éreztem, hogy sokkal sötétebb a zuhanás a semmibe. Bármennyire fáj néha az élet, tudom, hogy ábrándozni fogok, míg élek.
