Kiütve

Ma rá kellett döbbennem, hogy nem vagyok túl jó állapotban. De egyre rájöttem, hogy egy különleges képességet fejlesztettem ki magamban: A tökéletes elfojtást! Azt hiszem ebben bombasztikus vagyok! Szánalmasnak érzem magam. Van valami, ami nem kézzelfogható és lassan legyőz engem, maga alá gyűr, és felemészt. Én megadóan hagyom magam, hogy ez történjen! Minden gondolatom, a még nem létező kicsi babszink körül forog. Az jár az eszembe, hogy milyen lesz a szobácskája, hogyan rendezzem be, miképpen díszítem. Várom már, hogy pelenkázót, ruhácskákat, édes kis játékokat, függönyt, ágyneműt és más hasonló dolgokat vehessek. Mikor ezekre gondolok, mindig olyan közelinek érzem azt a pillanatot, mikor erre sor kerülhet. Kezdek becsavarodni! Vagy mindenki más is így érez? Más is igyekszik úrrá lenni ezeken a gondolatain? Más is kapaszkodik kétségbeesetten egy olyan álomvilágba, ami még nem létezik? Talán szeptember végén valósággá válhat. Nagyon vágyom rá!

Legutóbbi sikertelen történetem ott ért véget, hogy elmentem ultrahangra. Igazából nem akartam mást hallani, mint, hogy a méhen kívüli terhesség kizárt, aztán a többi hír ennél már csak jobb lehet. Rettentően féltem attól a lehetőségtől, hogy elveszthetem egy petevezetőmet és/vagy fészkemet. A magzati diagnosztikai központban mondhatni már űrtechnológiával dolgoznak. A falon fenn, hatalmas kivetítőn láthattam mindent, nem kellett kitekerednem, hanem kényelmesen feküdhettem. Igaz, azt hogy éppen mit néz a doki, arról fogalmam sem volt. Csodálom, hogy azon a képeken ők bármit is látnak, bármit is felismernek. Az orvos sokáig vizsgált, ami kissé kétségbeesetté tett, már éreztem a baj illatát. Szerencsére feleslegesen pánikoltam, mert a méhen kívüli terhességet szinte kizárta, és egy 1x2 mm-es felritkulást látott a méhem középső felétől kissé jobbra, ami petezsáknak megfelelhet. Az orvos mindent szépen elmagyarázott, de igazából konkrétumot nem tudott mondani, csak annyit, hogy lehet, hogy ebből terhesség lesz, de az biztos, hogy nem inszeminációs, hanem ez spontán baba, így a kora is 1 héttel fiatalabbra tehető, ezért is látszik még ilyen kevés az ultrahangon. A következő hét keddjére visszarendelt, mivel akkora már sokkal több mindennek kellene látszódnia.

Másnap reggel ismét csináltam tesztet (ET+21.nap), ami pozitív lett. Azonban megint nehezen csíkozódott be, és talán egy kicsit halványabb lett, mint az előző napi. Ismét felmentem a Kaáliba vérvizsgálatra. Délután hívtam a Kaális helyettesítő orvost, aki mondta, hogy növekedett a hcg-m, de így is kevés, mert csak 162, és a progeszteronom is csak 12, aminek már 60 körül kellene lennie. Szóval ez rossz terhesség, hagyjam abba a gyógyszert.

Elkeseredtem. Most van két ellentétes orvosi véleményem, ahol az egyik doki megvizsgált, és van egy másik véleményem, ahol ragaszkodik az inszem időpontjához viszonyított időhöz és értékekhez, és csak a vérvételi eredményekből mond bármit is, és nem is kíváncsi rám. Nem nagyon értem, hogy egy ilyen intézmény, mint a Kaáli, miért nem veszi kicsit komolyabban a dolgát. Úgy látom, hogy itt a dokik precízen végzik a kötelező dolgokat, de azon kívül semmit. Pedig fizetünk, nem is keveset, egy olyan dologért, amit egyébként a TB is támogatna, ha nem éppen őket választottuk volna. Komolyan felvetődött bennem a váltás gondolata – nem először -, de aztán a maradás mellett döntöttem - egyelőre -, nem akarok most a váltással időt veszteni. De ha nem sikerül a következő komolyan el fogok rajta gondolkodni!

Párommal végül úgy döntöttünk, hogy keddig, a következő ultrahangig szedem továbbra is a gyógyszert, és majd akkor úgyis eldől, hogy mi lesz tovább.

Minden nap a következő napokban mértem a hőmérsékletem, ami 37,1 vagy 37,2 volt. Néha-néha éreztem egy kis szúrást, és éreztem a beágyazódás helyét is. Készítettem ET+22. nap és ET+25. nap is tesztet, melyek kicsit sokára, de halvány pozitív tesztek lettek.

Közben nagyon kicsit még mindig vérezgettem, ami nem akart elmúlni.

Aztán eljött a kedd délelőtt. Valahogy nem izgultam. Nem éltem bele magam abba a lehetőségbe, hogy mégis babás lehetek. Valahogy éreztem, hogy nem vagyok az.

A vizsgálatok során kiderült, hogy már nem látszik a petezsák, sőt a méhnyálkahártyám csak 4mm-es, és már teljesen kitisztultam. Azóta megjött a menzeszem és várom a következő hónapokat. Szeptember elsején megyek újra megbeszélésre a Kaáliba.

Nagy reményekkel vágok neki ismét, a következő hónapoknak, és próbálok lelkileg feltöltődni, és újra magamra találni. Azt hiszem a munka jót tesz, mert elveszi a figyelmemet a problémáimról. Próbálok továbblépni és ismét felállni és újra kezdeni. Talán, majd legközelebb…talán…