Lassan két hete teszteltem. Aznap reggel izgatottan keltem, és még mielőtt a párom elment dolgozni, mindenképpen eredményt akartam. Valahol a szívem mélyén úgy éreztem, hogy sikerült. Fájt a pocim, bár kicsit másképp, mint szokott. A kocsiban voltak hányingerszerű érzéseim, a melleim láthatóan megnőttek. Nem nagyon voltak kétségeim az inszem sikerességében.
Aztán csak bambán álltam a teszt felett, és meredten néztem. Néztem, hogy csíkosodik-e. Néztem, mereven, de még egy halvány kis, kóbor csíkocska sem volt rajta. Egyszerűen nem hittem el. Odavittem az ablakhoz, hogy ott hátha meglátok valami halvány vonalat. De semmi, semmi az égvilágon. Csak néztem a tesztet, és úgy éreztem, hogy megállt a világon minden, megdermedt a környezetem. Úgy éreztem a világ középpontjában a teszt és én vagyok. Nem sírtam, nem borultam ki, egyszerűen lefagytam, megbénult az agyam. Csak estére tudtam felfogni, hogy mi is történt valójában. Négy inszemináció után is baba nélkül vagyunk.
Az ilyenkor szokásos kérdések éledtek újjá bennem. Mi lesz, ha soha nem lehet gyerekem? Hogyan fogom tudni azt feldolgozni, elviselni? Mi lesz velünk? Magamhoz köthetek egy embert, akinek nem fogok tudni szülni? Mi lesz velünk öregségünkre? Kiért lesz érdemes majd élni, minden nap újból és újból felkelni? Hogyan lehet tartalmassá tenni egy életet, gyermekek nélkül? Mi pótolhatja a hiányát? Túlélem-e majd, ha…..
Aztán sírtam, úgy, hogy azt hittem nem fogynak soha el a könnyeim.
Másnap délelőtt fogtam egy nagy dobozt és bele tettem minden olyan dolgot, ami a babára emlékeztetett, amit neki vettem, a ruhákat, kisebb játékokat. Lezártam. Nem csak a dobozt, hanem egyelőre a babakérdést. Éreztem, le kell állnom. Kell egy kis szünet.
A mai napig is sírok, minden nap, ha eszembe jut, hogy lassan 1 éve próbálkozunk.
Ez a szünet nem azt jelenti, hogy nem teszek azért, hogy babám lehessen. Teszek, és remélem, hogy a jövő év végére már kézzel fogható eredménye lesz!
