Tegnap reggel teszteltem. Ma már egy kicsit tisztábban tudok visszagondolni rá. Reggel korán keltem, hogy a tesztelés eredményét meg tudjam osztani a párommal. Még megmértem a hőmet, ami csak 37 fok volt, bár 2-3 órával korábban mértem, mint szoktam. Ekkor már érzetem, hogy nem biztos, hogy azt az eredményt kapom, amit várok, remélek. Közben a páromnak el kellett indulni, így egyedül maradtam a teszteléssel. Mikor megcsináltam vártam és néztem, hogy a nedvesség, hogyan szalad végig az útján. A kontroll vonal azonnal elszíneződött, és szinte szuggeráltam azt a részt, ahol a másik vonal egy álmot teljesített volna be. De nem tette. Hiába meresztgettem a szemem, semmit nem láttam. Összerogytam és sírtam.
A párom, ahogy beért a munkahelyére rögtön hívott, hogy mi az eredmény. Már a hangomon hallotta, hogy nincsenek jó híreim. Mondtam, hogy a teszt negatív lett. Igazából nem tudtunk szavakkal egymásnak mit mondani, de a hallgatásunk mindent elmondott. Átéreztem, hogy most ez neki is fáj, és aggódik, hogy most nem lehet mellettem. Többször is felhívott napközben, hogy hogyan vagyok. Próbáltam tartani magam, de nem nagyon ment. Babanetes lelkitársaim vigasztaltak, ismeretlenül is olyan lelki támaszt és kedves szavakat írtak, ami igazán megható volt egy ilyen rideg világban. Volt, amelyik annyira megérintette a lelkem, hogy újra sírásra fakadtam. Őszintén, sajnáltam magam. Nagyon. Sajnáltam, hogy egy időre megint elvesztettem egy álmot. Egy kicsit elvesztettem önmagam. Sok sötét gondolat, kérdés villant át az agyamon. Lehet, hogy nem vagyok jó ember, és nem érdemlek meg egy babát. Lehet, hogy valami elrontottam? De, mit? Lehet, hogy a sorosom büntet, vagy alkalmatlan vagyok anyának, és ezt eldönti a természet? Mért osztja ezt rám a sors?
Lassan megnyugodtam, bár egész nap ez járt az eszembe.
A párom mikor hazajött kedvesen megvigasztalt.
Tervezni kezdtük a jövőt, hogy hogyan lesz tovább. Hogy a küzdelmet hogyan folytatjuk. Jó volt a jövőre gondolni, mert reményt ad. És egy vágyakozónak a remény jelent mindent.
