5 hónap

Ma lennék 5 hónapos terhes. Az idő néha magával ragadja az embert, máskor ólomlábakon jár. Valamikor megállítanánk az időt, és azt szeretnénk, ha mindig az a pillanat, az az érzés hatna át. Máskor kergetjük azt, és észrevétlenül elveszítünk napokat az életünkből.

Ma lennék 5 hónapos terhes. Boldog, nagy pocakos, kalácsképű kismama lennék. De nem vagyok.

Az egész 5 hónappal ezelőtt történt. Az életemben végre eljutottam odáig, hogy megtaláltam azt az embert, akivel el tudtam képzelni az életem, akivel gyereket szerettünk volna vállalni. Sok próbálkozás után úgy döntöttünk, meddőségi központhoz fordulunk. Kaáli intézetre esett a választásunk, ahol egy olyan doktor mellett döntöttem, akit az egyik ismerősöm ajánlott. Most, így utólag, nem ezt az orvost választanám. A modorán, viselkedésén jól láthatóak a fásultság és az érdektelenség jegyei. De nem érdekel. Mindent eltűrök és elviselek, csak segítsen hozzá egy babához.

Január 22-én sor került az első inszeminációra. Már az első napokban éreztem, hogy történik valami a testemben. Sokat görcsöltem, és éreztem, hogy elindul bennem egy kis élet fejlődése. Boldog voltam, minden este kezemmel a hasamon aludtam el, és beszéltem a még nem létező kisemberhez. Még akkor embrió sem volt. A tesztelés napján izgultam, és látni akartam azt, amit még soha nem láttam, de minden nap álmodtam róla. Kétcsíkos lett. Először fel sem ismertem, annyira halovány volt.

Olyan boldogságot éreztem, amelyet még sosem. Mintha az élet egy másik dimenziójába kerültem volna.

Vártam a vérvételt és az első ultrahangot, melyre február 16-án került sor. A vérvétel eredményéből úgy tűnt, hogy nem egyedül fog lakni a babszi a pocimban. Az ultrahangon azonban még egy petezsákot lehetett látni, bár már kirajzolódott a háttérben egy másik is.

Minden rendben volt, jó helyre ágyazódtak be.

Az életünket továbbra is ugyanúgy éltünk, mint korábban, dolgoztunk, és aggódtunk, hogy minden rendben legyen. A világ azonban örökre megváltozott körülöttem.

Aztán egy munkatársam influenzás lett, és mégis bejárt dolgozni. Bármennyire próbáltam elkerülni, nem sikerült, és én is beteg lettem. Magas, 38,8 fokos lázam volt. A doktornő nem biztatott sok jóval. Nagyon korai a terhességem, és a magas láz nem tesz jót a babának. Készüljek arra, mondta, hogy nagy valószínűség szerint el fognak halni a babszik, ezt nem fogják túlélni. Az épületet bőgve hagytam el. Nem érdekelt, hogy ki lát, vagy mit gondolnak.

Az nem lehet, hogy végre sikerült az, amire vágytam, és az élet ilyen kegyetlenül elbánik velem. Megmutatja nekem, hogy milyen gyermeket várni, majd kegyetlenül elveszi tőlem.

Napokig nem bírtam levinni a lázam, bármit csináltam, bármilyen gyógyszert szedtem. Közben végig rettegve éltem. Mi történik bennem, élnek-e még a babák, küzdenek-e? Közben éreztem, hogy kezdenek elmaradni a görcsök, és éreztem, hogy valami megváltozott. A reményt azonban nem adtam fel.

Az újabb ultrahang vizsgálatra március 04-én került sor. Reméltem, hogy szívdobbanásokat hallok majd, amelyeket már számtalanszor elképzeltem. Ketten voltak, egymás mellett.

De a vizsgálat során csak csend volt. Se pulzálás, se szívdobbanás. Csak az én szívem dobogását éreztem a fülemben, egyre hangosabban, és azt dobogta, nem él-nek, nem él-nek.

A vérvétel eredménye is ezt igazolta. Sok mindent elvesztettem már az életemben, érzéseket, reményt, vágyakat, de ilyen mély, élénk, csontig hatoló, sosem érzett fájdalmat, nem éreztem még soha. Mintha valaki élve akarta volna kitépni a szívem. Nem akartam semmit, csak azt, hogy valaki tényleg kitépje azt. Az lett volna a legkönnyebb.

Március 8-án elindult a spontán vetélésem. Hajnalban bementünk a MÁV kórházba, ahol azonnal felvettek. Lelkileg nem voltam túl jó állapotban. Ragaszkodtam még ahhoz, ami még megmaradt nekem, és szerettem volna az egészen túl lenni. Kavargott bennem minden, és haragudtam az életre, a sorsomra. Sosem kímélt az élet, mindig tudta, hogy hol van a gyenge pontom. Most is megtalálta, akár egy mesterlövész.

Megműtöttek. Izgalom, hogy nehogy komplikációk legyenek. Hetek, melyek elteltek, de mégsem voltak sehol, melyekre nem emlékszem. 2 hétig bezárkóztam, nem dolgoztam, nem mozdultam ki a lakásból. Haragudtam. Haragudtam mindenre, az életre, a sorsomra, magamra. Sirattam mindazt, amim lehetett volna, de elvesztettem. Próbáltam a dolgokat a helyükre rakni, és túlélni. Próbáltam felkészíteni magam a következő időszakra, hogy legyen erőm újra belevágni.

Tudtam, hogy a következő próbálkozás fog csak erőt adni, az fog átlendíteni a sötétségen.

A sorsommal, az életemmel sosem leszek barátságban. Sosem fogom tudni, és nem is akarom elfelejteni, hogy volt két pici babszim, akik egyszer engem választottak anyucijuknak. De nem születhettek meg, nem ismerhettem meg őket. Nem vigyáztam rájuk eléggé, nem óvtam őket.

Minden nap gondolok rájuk.

Úgy érzem, ha a sorsom ellenem is van, létezik valahol két angyalka, akik mindig velem vannak, akik mindenhova elkísérnek. Én, így hiszem.